33

Déltájban lépett be a Hagia Szophia melletti könyvesboltba.

Sofia felnézett. A polcokon sokkal nagyobb rend uralkodott, mint Ezio első látogatásakor. A hátsó teremben az íróasztalon látta, hogy a víztározóban szerzett térkép szépen ki van terítve néhány vastag kézikönyv mellett.

— Salute, Ezio. Jóval gyorsabb voltál, mint vártam. Szerencsével jártál?

Ezio felemelte a térképtartó tokot, és felolvasta a címkét:

— Madamigella Sofia Sartor, libraia, Costantinopoli. Ez te lennél?

Mosolyogva nyújtotta át a tokot. A nő örömmel vette át, majd ahogy közelebbről is megvizsgálta, az arca elszontyolodott.

— Jaj, ne! Mekkora kár esett benne! Vajon ezzel üldözték el a kalózokat?

Ezio kissé megszeppenten vonta meg a vállát. Sofia kinyitotta a tokot, és előhúzta belőle a térképet.

— Nos, ez rendben van — mondta, miután megnézte. Az egyik asztalhoz vitte, és kiterítette. Egy világtérkép másolata volt.

— Hát nem gyönyörű? — kiáltott fel.

— Valóban az. — Ezio odaállt mellé, együtt merültek el a csodálatában.

— Ez Martin Waldseemüller térképének a nyomata. Egész új, alig négy évvel ezelőtt tette közzé. És nézd csak, ott, a bal oldalán! Az új területek, amelyeket Navigatore Vespucci alig négy vagy öt évvel a térkép megrajzolása előtt fedezett fel.

— Ezek a németek gyorsan dolgoznak — jegyezte meg Ezio. — Látom, az új földeket Vespucci keresztneve nyomán nevezte el... Amerigo.

— Amerika!

— Igen... Szegény Cristoforo Colombo. Furcsán tud alakulni a történelem.

— Szerinted mi ez a nagy víz ott? — Az Észak- és Dél-Amerika túloldalán húzódó óceánra mutatott. Ezio előrehajolt, hogy jobban megnézze.

— Talán egy új óceán? Tudós barátaim nagy része szerint alábecsülik a földgolyó méretét.

— Ez hihetetlen — Sofia hangja mintha sóvárgott volna. — Minél többet tudunk meg a világról, mintha annál kevesebbet tudnánk róla.

Ezen mindketten elmerengtek, és egy ideig csendben maradtak. Ezio belegondolt, hogy a tizenhatodik század még éppen csak elkezdődött. Hogy mi minden fog kibontakozni ebben az évszázadban, csak találgatni tudta, és tisztában volt vele, hogy a korából kifolyólag ebből ő már nem sokat fog látni. Minden bizonnyal lesznek újabb felfedezések és újabb háborúk. De lényegében ugyanaz a játék ismétlődik majd — ugyanazokkal a színétekkel, csak más öltözékben és más kellékekkel, ahogy az egyes nemzedékek felfalják egymást, azt gondolván, hogy ők majd felülmúlják az előzőt.

— Nos, te teljesítetted az ígéretedet — szakította meg a csendet végül Sofia. — És közben én is.

Bevezette Eziót a belső szobába, és felemelt az asztalról egy papírdarabkát.

— Ha jól sejtem, ezen megtalálod az első könyv helyét.

Ezio átvette tőle a papírt, és elolvasta.

— Be kell vallanom, hogy még a fejem is szédül a gondolattól, hogy valóban láthatom ezeket a könyveket — folytatta Sofia. — Mindegyik olyan tudást tartalmaz, amely elveszett a világ számára, és amelyet újra ismernünk kellene. — Leült az asztal mellé, állát a két tenyerére támasztotta, úgy álmodozott. — Talán nyomtathatnék és árusíthatnék belőlük pár példányt... mondjuk csak ötvenet... Annak elégnek kell lennie...

Ezio mosolygott, majd elnevette magát.

— Mi ezen a nevetni való?

— Bocsáss meg. Öröm látni, hogy valakiben ilyen személyes és nemes szenvedély buzogjon. Ez... lelkesítő.

— Te jó ég — válaszolta Sofia, kissé zavarba jőve. — Hogy jutott ilyesmi eszedbe?

Ezio felemelte a papírdarabkát.

— Ezt most azonnal megvizsgálom. Grazie, Sofia. Rövidesen visszatérek.

— Már alig várom — válaszolta a nő. A kíváncsiság és az aggodalom kavargott benne, ahogy Ezio után nézett.

Milyen titokzatos egy ember, gondolta magában, miután Ezio mögött bezárult az ajtó. Visszatért a Waldseemüller-térképhez és a jövőről szóló álmaihoz.